Amikor jövünk haza a nagymaméktól s éppen nem olvasok, hanem a tájat nézem, meglátok egy pár legelésző lovat. Nincsenek közel, de látom, ahogy száll a sörényük a szélben, és ugyanazt az ujjongó örömet érzem, mint kisgyerekként. Imádom a lovakat, lovagolni is tudok valamennyire, de időhiány miatt abbahagytam az edzést, és nagyon hiányzik... Öt évesen felkiáltottam volna, hogy "nézzétek, lovak", de ez így tiniként már nem megy... A szüleim is biztos éreztek effélét kiskorukban, de hogy mostanra már elmúlt, az biztos. Nem akarom elveszteni, sem ezt az érzést, sem a másik százat, amit csak a gyerekek éreznek. Bár:

“Mert az ember – ezt egyre inkább hiszem – csak annyit ér és csak annyira ember, amennyire meg tudja őrizni lelke egy zugában az örök gyermeket.”

(Márai Sándor: A bűvész)

“Igazából sosem növünk fel, csak megtanuljuk, hogyan kell viselkedni nyilvános helyen.” (Bryan White)

 Nagyon remélem, hogy így van :')